Nem minden filmnek sikerül, áll jól a ráncfelvarrás vagyis a remake néha nem remekel. Ilyen ez a film is. Nem akarok belemenni, mit szúrtak el az új változatban, de egy alap funkciója hiányzott az egésznek. Az a nyomasztó érzés, ami régi filmek alatt volt. Ráadásul ezt az érzést a zene nagyszerűen támogatta, és egyszerűen magához láncolta. Ráadásul az 1987-es változat egy olyan negatív utópiát tárt elénk, amilyen hasonlít a mostani dolgokhoz. Nézzük csak meg: Detroit a csőd szélén áll, a gazdag multik büntetlenül ölhetnek, és rombolhatnak, és hatalmas a korrupció. Vicces, nem?
Ugyanúgy ahogy az Orwelli jövőkép, ma már mindent és mindenkit megfigyelnek. Nem mehetünk el az utcán úgy 100 métert, hogy ne rögzítenék a lépéseinket. Mindent amit megírtak, vagy megfilmesítettek és óvaintettek azzá váltunk. Így vagyunk mi mind Robotzsaruk. Ahogy elveszítjük az életünket, pedig még élve vagyunk, a gépek irányítják a lépéseinket. Gondoljunk csak bele, ma már az edzést nem is lehetne úgy elkezdeni ha nem checkolunk be Facebookon. Számot kell adni arról, hogy moziban vagyunk és mit nézünk. Nem csak bent vagyunk a rendszerben, hanem segítjük is a rendszert. Vagy mi magunk vagyunk a rendszer?! Valójában az emberiség lassan olyan lesz, mintha mindenki egy közös lélegeztetőgépen lenne. Ha nem tetszik a fentieknek, akkor nem kapsz majd levegőt és megfulladsz.
Mindig is megvolt a rossz előérzet, és voltak akik ezt papírra vagy filmre vetették. De sajnos a mozi után az agyunkban és a szánkba értelmes szavak és gondolatok nem maradtak, csak a vajas popcorn íze. Kár, hogy a jövő keserű...
