Sajnos az ember hajlamos mindig ugyanazokat a köröket futni, mint azelőtt. Mindig beszélünk és jártatjuk a szánkat, de nem halad előre. Sőt, inkább azt érezzük hogy hátramenetbe kapcsoltunk. Én mindig azt mondom a rokonaimnak, barátaimnak, hogy ne akadjunk le és lépjünk tovább. Bár valóban érdemes hátra pillantani néha a visszapillantó tükörbe, de saját magunk ösztönzése céljából.
Közeli hozzátartozóim dolgos, szorgos emberek és sajnos maradiak is ebből a szempontból. Pedig nekik már tényleg nincs más hátra, csak teljes gázzal előre. Nincsenek válaszutak, vagy zsúfolt kereszteződések csak az üres, biztonságos autópálya a cél felé. Mindenük meg van. Vagy legalábbis azt hiszik. A földi javak adottak, de sajnos a lelki-tudás hiányos. Vagyis az élethez való hozzáállásuk elég egyoldalú. Mert szorgos munkával, és teljes erőbedobással lehet anyagi biztonságot teremteni, de sajnos bölcsességet nem árulnak a közértben. Az állandó fennakadások, és régi akadályok melyek mellett már fényévekkel ezelőtt elmentek, egy örök dogma. Az ember ilyenkor próbál hatni, és segíteni de ezek csak üres szavak a számukra. A tanácsok, vagy egy másik perspektíva nem létezik számukra. Amit nem tanultak meg az az, hogy élvezni az életet és azon az oldalán pörögni ahol kevesebb a probléma. Az állandó körforgásból csak az maradt meg a "régi szoftverben", hogy egy robot vagyok. Pedig hús-vér emberek, csak a programban van a hiba. Nem kell a luxus, és az állandó dorbézolás csak átugrani a gátat és futni tovább. Hallgatni amit mondanak, és felfogni. Egyszerűnek tűnik, de mégsem az, ugye?
Ha a végét járnám akkor nem szeretném, hogy úgy gondoljanak rám: mennyit dolgozott és keresett. Ne a robotra, az emberre gondoljon. Az együtt eltöltött időkre, sztorikra, ölelésekre, és meghitt beszélgetésekre. Soha nem akarok azért az emberek emlékezetében élni, mert kisegítettem pár garassal. Ha szavakkal, és tettekkel jó emlékezete van rólam, már megérte élni.
